Szia!

Volt már olyan érzésed, hogy senki se szeret. Nekem már volt. A családomban én vagyok a legidősebb testvér és tőle várják el, hogy mindent tökéletesen csináljak. Mindig azzal jönnek, hogy példát kéne mutatnom a többiek számára. A szüleim sose kérdezték tőle, hogy milyen érzés folyton csak példát mutatni.

Szerintük elég idős vagyok hozzá, hogy én csináljam az összes házi munkát. De nem értik meg, hogy ez nekem már sok. Ott a suli amint annak vége jön az itthoni munka ha azzal végeztem ott a házi feladat majd végül egy szabad percem se marad. És így megy ez napról napra. A szüleim? Ők miután végeztek a munka helyükön haza jönnek “fáradtan”. Igaz valamennyit segítenek, de nem túl sokat. Szerintünk nem fárasztó egész nap a gépet bámulni. Ha ez nem lenne elég akkor még számon is kérik mit csináltam egész nap. Tanultam, tanultam, takarítottam. Miért van az ha valamit csinálok azt sose veszik észre csak azt amit nem csináltam meg. És ekkora nyomás alatt, hogy várják el, hogy példát is mutassak. Meg azt hogy kitűnő legyek mindenből. És ezek után még csodálkoznak, hogy nem akarok velük lenni. Félreértés elkerülése végett nem arról van szó, hogy utálom őket csak kilapulok a nyomás alatt amit gyakorolnak rám. Nem arról van szó hogy, nem akarok elmenni velük kirándulni vagy akár csak együtt kártyázni/társasozni. Csak nehéz mindenben megfelelni. De azt még magam se tudom miért akarok megfelelni.